A rosszindulat lélektana…

„60 éves lett a világ legunalmasabb színésze, Kevin Costner…” Ezzel a könyörtelen mondattal indul a cikk, amelynek azóta is próbálom megfejteni a motivációját. Aztán jön a többi, nem kevésbé savas megjegyzés, pl: „Bizony, bizony, Kevin Costner betöltötte a hatvanat, vagyis már tényleg öregnek számít, és valószínűleg ezért is kapta meg a héten a Critics’ Choice Awards életműdíját. Mert más ötletem tényleg nincs arra, miért kéne Costnert életműdíjjal megjutalmazni, ugyanis legalább tíz percen keresztül gondolkodtam azon, hogy a Robin Hood a tolvajok fejedelme c. filmen kívül miben játszott még, és az istennek sem akart más eszembe jutni, csak a világ egyik legrosszabb filmje a Waterworld." Ezzel a felütéssel alapozta meg a cikk hangulatát a kegyetlen tollforgató...

Azóta azon gondolkodok, vajon mit árthatott az ’öreg’, a szerzőnek, aki egy egész cikket szánt a színész lehúzására.

Az minden esetre kiderült, hogy a színésszel ellentétben fiatalnak számító szerző, saját tudatlanságából kifolyólag nevezte őt unalmasnak, és, amint kicsit jobban utána nézett rájött tévedésére. Az epés mondat azonban, mint afféle, ócska marketing húzás, megmaradt a cikk elején, és a rosszindulat ezután sem csökkent.

Ez most már tényleg rejtély. Oké, hogy egy rendkívül felszínes, internetes pletykamagazinról van szó, nem is vártam túl sokat a cikktől, de, hogy valaki inkább nyíltan felvállalja a saját hülyeségét, csak hogy bosszút állhasson egy olyan emberen, akit (vélhetőleg) nem is ismer… Na ezt magyarázza meg valaki!

Persze az öreg Costner erről valószínűleg mit sem tud, és, ha tudna róla, sem hiszem, hogy érdekelné.

Mert, ahogy annak idején Ganxsta Zolee-ék frappánsan megfogalmazták: „Leszarni lehet, de felszarni nem…” Szóval tényleg nem értem, mi volt a célja a szerzőnek. Kire haragszik valójában és miért kap ekkora hangsúlyt az öregség, ami egyébként az élet természetes velejárója?

Kicsit tovább menve azon gondolkodtam el, hogy a cikk szerzője vajon mit tett le az asztalra, amitől feljogosítva érzi magát, hogy egy oscar díjas színész eddigi munkásságát megítélje és destruktív szavakkal illesse. A kérdés persze költői, hisz simán lehet, hogy a cikk megírása mögött semmiféle, tudatos elgondolás nem volt.

Ezért utálom a kritikusokat is, de mögöttük legalább van némi tudás és felkészültség...

A cselekvés mindig kockázattal jár. Amikor beleengeded magad egy teremtő folyamatba, nem tudhatod, mit szól majd a környezeted a végeredményhez. Lehet, hogy nem sikerül, lehet, hogy többször neki kell, fogjál, ha tényleg létre akarsz hozni valamit.

Legyen az bármilyen alkotás, egy film egy színdarab, egy közösség, egy mozgásrendszer vagy épp tudományos felfedezés, az alkotó dolgozik, a kritikus pedig nem csinál semmit, csak kényelmesen ül a seggén, és a végén jól megítéli, azaz többnyire lehúzza a művet.

Ezzel az a baj, hogy, ha egy közösségben is ez a mentalitás dívik, senki nem mer majd csinálni semmit, mert, ha mégis megpróbálkozna valamivel, a többiek egyből jól megszégyenítik és elveszik az önbizalmát.

Ha ilyen társaság vesz körül, Drága Barátom, jobb, ha csomagolsz, amennyiben bármit is szeretnél elérni az életben. Fuss minél messzebbre, hogy a gyávák és lúzerek dühe ne érjen utol!

Időnként hátborzongató történetek jutnak el hozzám. 

Ha egy ember nem meri élni a saját életét, egyre több megalkuvásban lesz része, míg végül megkeseredett, rosszindulatú emberré válik, akinek már csak az okoz örömöt, ha másokat szenvedni lát. Ha neki nem sikerült (igaz, nem is tett ezért soha semmit), másnak se sikerüljön. Ahogy a jó magyar mondás tartja: „Dögöljön meg a szomszéd tehene is!”

Vannak emberek, akik még saját maguknak is képesek kárt okozni (hisz nekik már úgyis mindegy), ha ezzel a környezetüknek árthatnak...

A baj nem is ezzel van, hisz ez a működés valószínűleg egyidős lehet az emberiséggel. A problémát inkább az, jelenti, ha egy közösség tagjai úgy gondolják, kénytelen alkalmazkodni egy ilyen emberhez, mert: „nem lehet mit tenni.” Vagyis az társadalmilag teljesen elfogadott, hogy egy beteg ember egy egész közösséget életét megkeserítse, ha úri kedve úgy tartja!

Az albérlők megelégelték a szomszéd vénasszony állandó zaklatását, úgyhogy elköltöztek. Az idős hölgy nyilván nem volt szellemileg épp, amikor úgy döntött, virágcserépbe rejtette kamerán keresztül fogja szemmel tartani szomszédjait. Ezután, a legkisebb általa észlelt mozgásra, vagy, ha csak épp unatkozott, riasztotta a rendőrséget. Szegény fakabátok is unhatták már a dolgot, mert a vénasszony feljelentgetései még a költözés után több hónappal sem szűntek meg.

A lakás tulajdonosa emiatt sem eladni, sem kiadni nem tudja a lakást. Komoly bevételektől esik el, az ingatlanban hónapok óta áll a pénze, "de hát mit lehessen tenni, hisz bolond szegény, nem tehet róla..." Sajnos egy megoldás maradt hát, a türelem, hátha egyszer ő is elcsitul, jobb létre szenderül majd. Én minden esetre hosszú élet kívánok a néninek, a kedves lakó közösségnek meg kitartást és erős idegrendszert.

Nem érzel némi frusztrációt, miközben e sorokat olvasod? Ez tényleg így van rendben? Tényleg mindent el kell tűrni?

Ha megnézed a 3 tipikus sztereotípiát a magyar emberrel kapcsolatban, a következőket találod:

1.     A magyarok pesszimista, búval bélelt emberek.

2.     A magyarok a legbirkább nép (bármit meg lehet velük csinálni).

3.     A magyar legádázabb ellensége a másik magyar.

Nem lehetséges, hogy van összefüggés?

Ha hagyod, hogy terrorizáljanak és beléd fojtsák a saját, tett-megvalósító erődet, a kreativitásodat, akkor birka leszel, pontosabban akkor már eleve az vagy. Ennek következtében tényleg nem sok jót fogsz várni az életedtől, és végül utálni fogsz mindenkit, akinek volt hozzá bátorsága, hogy önmaga legyen, és kibontakoztassa a képességeit.

Tehát megkérdezem még egyszer: 

Biztos, hogy mindent el kell tűrnöd egy beteg embertől? Nem lehet, hogy arra használod a betegségét, hogy megúszd a vele való konfrontációt? Nem lehet, hogy végső soron Te vagy az, aki felhatalmazod őt, hogy megkeserítse az életedet?

Mit meg nem teszünk, hogy a komfortzónánkat nem kelljen elhagyni, ugye? Inkább tönkre tetetjük az életünket egy arra alkalmas személlyel, csak hogy ne kelljen vállalni az életünkért a felelősséget és az önmegvalósítással járó kockázatot.

Ha valami, akkor ez a szomorú Barátom…

Hány ember éli így az életét, míg végül semmi érték, csak a bánat marad benne!

Na de elég a kesergésből, a keservít neki! Vannak biztató észrevételeim is.

Nyilván Neked is feltűnt, hogy míg egyeseket folyton megtalálnak a vérszívók, vannak olyanok is, akiknek a közelében ismeretlen ez a működés. A döntés a Tiéd. Egy bizonytalan, alacsony önbecsülésű ember könnyebben válik gazdatestté, mint egy határozottabb társa, aki tudja, hogy mit akar, és ki van békülve önmagával.

Egy alkalommal a Pilisben kirándultam, néhány cimborámmal, mikor, a tisztásra kiérve, sűrű, gomolygó, olajos füstre lettem figyelmes. Mivel az erdőt, a Föld tüdejét nagyon szeretem, az erdő bármilyen szennyezése erős indulatot tud kiváltani belőlem.

Ahogy közelebb értünk, láttuk, hogy egy fekete, ördög-szerű ember, izzó tekintettel és nem kevésbé izzó vasvillával autógumikat rak a tűzre…. Az olajos füst pedig a széljárásnak megfelelően, ment is rá a szembe szomszéd málnására, meg azon túl, az erő felé.

Van olyan pillanat, mikor egyszerűen nem hiszed el, amit látsz. Nézed, de nem hiszed el, mert ilyen szintű rosszindulatra és aljasságra nem vagy felkészülve. A lábaim ugyan vittek tovább, de a gondolataim ott maradtak.

„Ez most tényleg legális? Ezt meg lehet csinálni? Komolyan adnak arra engedélyt, hogy a természet lágy ölén valaki autógumikat égessen?” Aztán eljött a pont, mikor úgy döntöttem, visszamegyek és rákérdezek, legalább kiderül melyik hatósághoz kell, forduljak, ha egyszer majd én is olajos füsttel akarnám tönkretenni a szomszédom málnását… ;)

Visszamentünk hát, hisz mindenkit érdekelt a magyarázat. A ’Pokol Aktivistája’ ekkor épp nem volt ott, elment további autógumikért. Jobb híján az egyik békésen kertészkedő szomszédnál érdeklődtem, mire a következő választ kaptam: „Ja, a szomszéd, azzal ne törődjetek, az bolond.”

Tehát, ha bolond vagyok, (vagy annak tettetem magam) mindent lehet… Ha bolond támad rád vagy a családodra, nem védheted meg magad, meg őket, mert a bolondnak mindent el kell nézni…

Na, de mire van Kedves Barátom, a középső ujjad?!

Ekkorra már eléggé indulatba jöttünk, úgyhogy gyorsan eloltottunk a tüzet és épp távozni készültünk, mikor megjelent emberünk a következő adag autógumival (honnét szerezte?). Persze egyből ránk támadt, hogy menjünk innét, ez magánterület, itt ő azt csinál, amit akar, nekünk meg nincs jogunk ebbe beleavatkozni, különben is engedélye van rá, ha nem hisszük, hívjuk fel a tűzoltókat, még a telefonját is odaadja. 

Na, itt szúrta el…

Nekünk veszteni valónk nem volt, viszont annál kíváncsibbak voltunk.

Elvettem tőle a telefont, felhívtam a tűzoltókat és beszámoltam a nem mindennapi jelenségről. Emberünk közben egészen picire összement, mert a blöff nem jött be.

Valóban kapott engedélyt farönkökre, deszkákra, de autógumiról szó sem volt. Tekintélyes bírságot helyeztek kilátásba, ha el nem tüntet mindent. A kis fekete ember erre nagy dérrel, dúrral visszahajigálta a gumikat a platóra, kicsit még fenyegetőzött, majd elhajtott.

Lehet, hogy az óta is autógumikat éget valahol, de ezt a csatát akkor is mi nyertük meg.

Azt hiszem, ha akkor nem avatkozom be, arra ráment volna minden önbecsülésem.

A gyávaság, a megalkuvás előbb utóbb rosszindulatúvá tesz. Azt mondod, sajnos ez van, nem lehet mit tenni, ez azonban nem igaz. Lehet, hogy pont azért vagy ott, hogy Te tegyél meg valamit. Ha tolvaj szalad egy kismama táskájával, nem biztos, hogy félre kell, állj előle. Ha férfi vagy és így teszel, utálni fogod magad, míg, ha elállod a tolvaj útját, talán mások is csatlakoznak hozzád és végre ellent mondunk a rólunk való sztereotípiáknak. 

Nem önbíráskodás, ha megvéded magad, vagy másokat.

Tényleg menthetetlenül birkák, rosszindulatúak és pesszimisták vagyunk? Neked is van beleszólásod.